„Az emberek szerte a világon szerelembe esnek. Énekelnek a szerelem miatt, táncolnak a szerelem miatt, verseket és történeteket írnak a szerelemről, mítoszokat és legendákat zengnek a szerelemről, sóvárognak a szerelem után, a szerelemért élnek. Ölnek a szerelemért, és meghalnak a szerelemért.”

Hogy mást ne mondjunk, az antropológusok soha sehol nem találtak olyan helyet a világon, ahol ezt az érzést ne ismerték volna: eddig szám szerint 170 társadalomban azonosították a romantikus szerelem érzését.

Joggal merül fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mi végre vágyunk olyan nagyon a szerelemre, mitől olyan erős és univerzális ez az érzés, hogy sokan képesek voltak, vagy úgy érzik, képesek lennének meghalni érte? Mert az, hogy valami történik velünk, amikor szerelembe esünk, bizonyos. De mégis mi az a valami, ami ilyen szinten beszűkíti a tudatunkat, uralja az elménket? Mi zajlik ilyenkor az agyunkban, a testünkben és a lelkünkben?

“Azt nem lehet szavakkal kifejezni…”

Ahogy a szerelmes embereknek, úgy a szerelem miértjeire választ kereső kutatóknak sincs könnyű dolga, amikor valahogy definiálniuk kell ezt a lebegő, határtalan és áradó érzést. „A klinikai szakpszichológusok félig viccesen csak azt szokták mondani, hogy a szerelem az tulajdonképpen csak patológiák megfelelő illeszkedése, összefonódása” – fogalmazott Dr. Hevesi Krisztina, szexuálpszichológus a Szenvedélyek labirintusában tartott előadásán (amely az idei Pszinapszis Ízelítő előadás-sorozatának keretében zajlott).

Való igaz, bőven akad rá példa, hogy az egymásért szinte megőrülő emberek legalább ekkora intenzitással képesek az őrületbe kergetni a másikat… És egy idő után ráébredni arra, hogy „pont olyan erőszakos, mint az apám”, vagy „ugyanazokat a szavakat használja rám, mint az anyám” – “pedig mennyire megpróbáltam ezektől az érzésektől megszabadulni!” Ahogy az ilyen típusú kapcsolatok dinamikájából is kiderül, nagyon nem mindegy, hogy „a szenvedély épít, vagy rombol, szegényebbé, vagy gazdagabbá tesz minket” – fogalmazott Dr. Hevesi Kriszta.

Talán ez a fajta összetettség is az oka annak, hogy a szerelem definiálásakor a kutatók is előszeretettel nyúlnak olyan költeményekhez, irodalmi alkotásokhoz, amelyek gyakran minden tudományos okfejtéseknél pontosabban ragadják meg ennek a határtalan és megállíthatatlan érzésnek a lényegét – vagy legalábbis egy-egy lényeges aspektusát.

„Valakit szeretni annyit jelent, mint egyedül gyönyörködni olyan csodában, amely mindenki más számára láthatatlan, érthetetlen”

– idézte az előadó François Mauriac Nobel-díjas francia írót. Tény, hogy a szerelmes sok mindent meglát választottjában, amit mások nem, de a szenvedély ritkán merül ki puszta gyönyörködésben.

Lehetetlen megsemmisíteni

Helen Fisher szerint a szerelem „valójában egy szükséglet, egy sürgető érzés, egy homeosztatikus egyensúlytalanság, olyan, mint az éhség és a szomjúság, szinte lehetetlen megsemmisíteni”.

Vagy más, költőibb szavakkal: „A szerelem istene a szükség állapotában lakik” – idézi Platónt az antropológus, hozzátéve: a romantikus szerelem egy szenvedély; egy csodálatos szenvedély, amikor jól megy, és egy borzasztóan szörnyű, káros szenvedély, amikor rosszul megy”. És valóban, a romantikus szerelemre sok minden igaz, ami a káros szenvedélyekre.

Amikor szerelmesek vagyunk, akkor megszállottan gondolunk és koncentrálunk, vágyakozunk valakire, egyre többször és többet akarunk látni egyetlen embert. És azért a valakiért, ha kell, a valóságot is képesek vagyunk eltorzítani, vagy adott esetben hatalmas kockázatot is hajlandóak vagyunk vállalni annak érdekében, hogy meghódítsuk a szívét…

A szerelmes agy

De mégis hogy jutunk el ebbe az állapotba? Mert az, hogy a szerelem létezik, nem kérdés, ahogy ma már az sem, hogy ez az állapot bizonyíthatóan változásokat idéz elő a testünkben és az agyunkban. Hogy melyek ezek a változások?

Szerelmes állapotban az agynak egy nagyon apró, az agyalaphoz közel található struktúrája, az úgynevezett ventrális tegmentális területe aktív. Ez a terület része az agy jutalmazó rendszerének, ami ráadásul az agytörzsben helyezkedik el, jóval „mélyebben” mint a tudatos gondolkodásunkat, vagy az érzelmeinket vezérlő struktúrák. Az agytörzs olyan jelentős dolgok hátterében áll, mint az akarat, a motiváció, a fókusz, vagy a sóvárgás. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy a szerelmes ember agya aktivitás szempontjából nagyjából olyan mintázatot alkot, mint „amikor a kokain lázát érezzük.”

A boldog szerelmes emberek agyát vizsgálva kiugró aktivitást figyeltek meg egyes dopamienrg (dopamint termelő) idegsejtekben is. Ezek a sejtek egy természetes ingerületátvivő-anyagot, nevezetesen dopamint állítanak elő, hogy aztán ezt a jutalom-érzésben és a függőség kialakulásában szerepet játszó hormont szétszórják sok más agyi területre. Fentiek alapján egyáltalán nem tűnik túlzónak az állítás, hogy

„a romantikus szerelem azon anyagok egyike a Földön, amelyek a leginkább függőséget okoznak”.

Azonban az antropológus hozzáteszi: „a romantikus szerelem sokkal több, mint egy kokainos csúcsállapot: a romantikus szerelem egy rögeszme, ami hatalmába kerít. Elveszítjük a magunkkal kapcsolatos érzékeléseinket, nem tudjuk megállni, hogy ne gondoljunk egy másik emberi lényre. Valaki tábort ver a fejünkben.” (…) A szerelem bennünk van és nagyon mélyen be van ágyazva az agyunkba.”

És amikor csalódunk…

…akkor bizony a leszokás tüneteivel is szembe kell néznünk és a visszaeséssel is számolnunk kell. „A rögeszme rosszabbá válhat, amikor visszautasítanak minket – summázza a lényeget Helen Fisher, aki idegtudós kollégájával, Lucy Brownnal a szerelemben frissen csalódott emberek agyát is megvizsgálta. Azt találták, hogy ugyanazon agyi területek mutattak aktivitást, mint a boldog és szerelmes embereknél. Vélhetően ez az oka annak, hogy

amikor valakit visszautasítanak, akkor sem csökken az érzelmek intenzitása, sőt, még erősebb ragaszkodást érzünk a másik iránt.

„Minél kevesebb a reményem, annál forróbb a szerelmem” – fogalmazta meg a lényeget még évszázadokkal ezelőtt Terentius, a római költő, aki ha élne, már azt is tudná, hogy ennek mi a tudományos magyarázata.

„Az agy jutalmazási rendszere, (az, amelyik az akaraterőért, a motivációért, a sóvárgásért és a fókuszért felel), sokkal aktívabbá válik, amikor nem kapod meg azt, amit szeretnél” – magyarázza Helen Fisher, aki – emellett a felismerés mellett – a „lapátra tett” szerelmesek agyának más területein is talált kiugró aktivitást.

Az úgynevezett Nucleus accumbens nevű struktúra a nyereségek és a veszteségek feldolgozásáért felelős agyi régió, ahol az óriási nyereséggel vagy vesztességgel járó, kockázatos helyzetekben felmerülő kérdéseket mérlegeljük és elemezzük. Vélhetően a szakítás után kísértő, („Hogyan történhetett ez meg?”, „Miért nem kellettem neki?”, stb.) és mardosó kérdések mérlegelése is itt, és ezért történik. A harmadik, szakítás után kiugró aktivitást mutató agyterület, a mély emberi kapcsolatokért felel.

Elnyerni az élet legnagyobb jutalmát

Tehát függetlenül attól, hogy a szerelem szenvedélyes érzése határtalan örömmel, vagy végtelen fájdalommal tölt el minket, minden esetben rendkívül mély kötődést, intenzív energiát és erőteljes fókuszt, komoly motivációt érzünk arra, hogy mindent kockára tegyünk. Hogy miért? Azért hogy megnyerjük az élet legnagyobb díját, ami Helen Fisher szerint nem más, mint „megtalálni a megfelelő embert a párzásra”.