"Szárazföldi Ászkarákok: Érdekességek Táplálkozásukról és Elterjedésükről Magyarországon"

A szárazföldi ászkarákok, melyek az Oniscidea rendbe tartoznak, az ízeltlábúak törzsének, a felsőbbrendű rákok osztályának és az ászkarákok rendjének alrendjébe tartoznak.

Ezek a kis rákok, gyakran ismertek pincebogárként vagy evetkerákként, valóban meglepően alkalmazkodóképesek a szárazföldi élethez, mint ahogyan azt nevük is sugallja. Testfelépítésük alapvetően hasonló a vízi rokonaikéhoz, de több morfológiai változatossággal rendelkeznek, amelyek segítik őket a szárazföldi környezetben való túlélésben. Ilyen például a kiálló testrészek redukciója és a pseudotracheák jelenléte, amelyek segítik a légzést, miközben minimalizálják a kiszáradás kockázatát.

Az ászkák rendkívül változatos környezetekben fordulnak elő, a tengerparttól a sivatagokig, és csak a sarkok kivételével szinte minden biotópban megtalálhatók. Ez az adaptabilitás és elterjedés lehetősége kiválóan alkalmas az evolúció különböző szintjeinek vizsgálatára, időben és térben egyaránt.

A világon körülbelül 3800 fajt lehet azonosítani, és 2013-ban egy határozókulcs jelent meg a hazánkból leírt fajokkal. Az ászkák nevüket valószínűleg az ászokfáról kapták, ahol gyakran tartózkodtak. Magyar elnevezéseik elsősorban az emberi lakóhelyeken gyakori fajokra korlátozódnak.

Testfelépítésük alapján az ászkák hasonlítanak egymásra, az exoskeleton nevű külső meszes vázhoz kapcsolódik 14 végtag. Méretük 1–2 mm és 40–50 mm között változhat. A fej, tor és potroh alkotják a test tagozódását, és a fej és az első torszelvény összenőtt, cephalothorax néven ismert. A faroklábak visszafejlődtek, és faroklábi mirigyek tartalmaznak nyúlós fehérjetartalmú váladékot, amelynek funkcióját jelenleg még tanulmányozzák.

A csápok a legfontosabb érzékszervek közé tartoznak, két párjuk van, és az antennula nevű első pár a levegő páratartalmának változásait érzékeli, segítve az ászkákat a szárazföldi túlélésben. A szemek száma fajonként változó, és a csápokhoz hasonlóan szolgálhatnak az érzékelésben. Többek között az ászkák életmódjától függően csoportosítják őket roller, runner, creeper, clinger, spiky form és non conformist kategóriákba.

Az ászkák tehát kis méreteik ellenére érdekes csoportot alkotnak, amelyek sokféle környezetben megtalálhatók, és fontosak lehetnek az evolúciós kutatások szempontjából is.

Táplálkozás

A szárazföldi ászkarákok szerepe az ökoszisztémában elsősorban a szerves anyag lebontásában vagy feldarabolásában áll. Táplálékukat főként a hullott levelek, növényi törmelékek és ezeken élő mikroorganizmusok, valamint gombafonalak alkotják. Bár néhány internetes forrás említi az ászkákat kerti kártevőként, a valóságban a kártevő szerepük mértéke és valóságtartalma kérdéses.

Tudományos kutatások bizonyították, hogy az ászkák körében elterjedt a koprofágia, vagyis saját ürülékük elfogyasztása. Ez a viselkedés segít visszanyerni a bélflóra egy részét, valamint fontos tápanyagokat szolgáltat. Megfigyelések szerint a fiatal egyedek fejlődése lelassulhat, ha nem jutnak hozzá saját pelletjükhöz.

Elterjedés

Az ászkák adaptációja a szárazföldi környezethez különösen izgalmas. Közeli rokonaik vízi környezetben és a világ tengereiben is megtalálhatóak, mint például a vízi ászkák (Asellus sp.). Az egyes ászkataxonok különböző fokú alkalmazkodást mutatnak a szárazföldi élethez. Az eltérő alkalmazkodási szintek miatt különböző szárazföldi élőhelyeken és mikroélőhelyeken találhatók meg, de általában szinte mindenhol megtalálhatók – a tengerpartoktól a sivatagokig, a természetes területektől a városokig. Például a kezdetlegesen adaptálódott Ligiidae család tagjai nedves élőhelyeken, különösen a tengerpart hullámzónájában élnek. Másrészről a Hemilepistus génusz fajai a száraz, sivatagos területeken, például a Szaharában és a Közel-Keleten találhatók.

Magyarország szárazföldi ászkafaunája

A magyar ászkarákkutatás több mint 150 éves múltra tekint vissza, de az évek során évtizedek teltek el értékelhető eredmények nélkül. Számos zoológus részt vett a hazai ászkafauna feltárásában, köztük Frivaldszky Imre, Kesselyák Adorján, Dudich Endre, Andreas Allspach, Hornung Erzsébet, Szlávecz Katalin, Farkas Sándor, Kontschán Jenő és Vilisics Ferenc.

A 2007-es adatok szerint Magyarországon 56 ászkafajt azonosítottak, de további új fajok felbukkanása várható, főként a városi területeken. Budapest területéről ismertek eddig 28 fajt (nem publikált adatok), közülük több faj faunára idegennek számít, és az ember közvetítése révén kerültek távol eredeti élőhelyükről. Ilyen példák a Budai Várban előkerült kis-ázsiai Agabiformius lentus vagy a II. kerületi Csalán utca területén talált mediterrán Paraschizidium coeculum fajok. Természetesen a botanikus kertek és üvegházak is jelentős források behurcolt fajok számára.

Hazánkban a leggyakoribb fajok közül elsősorban őshonosak találhatók, mint például az Armadillidium vulgare, Protracheoniscus politus, Porcellium collicola, Hyloniscus riparius, Trachelipus rathkii.

A ritkább, természetes fajok főként határainknál fordulnak elő. Az Északi-középhegységben található.